MI lesz velünk

írta: Koós Antal, 2021/márc.

A cím végéről nem véletlenül maradt el a kérdőjel, majd kiderül, hogy miért.

A kormány mostanság jelentős pénzekkel támogatja a gyermeket vállaló és nevelő fiatalokat, és úgy tűnik, hogy ez hosszútávon is így lesz. És ez nagyon jó, mert a gyermeknevelés még e segítség mellett sem "gyerekjáték".

De vajon miért tesz így a kormány? Az alábbi lehetséges válaszok jutottak eszembe:

- mert mondá az Úr: "Sokasodjatok!";

- mert mindenki, és így a kormány is, szereti a gyerekeket;

- mert a támogatásban részesülők elköltve a kapott összegeket felpörgetik a gazdaságot, azaz növelik azt a fránya GDP-t (elsősorban az építőipari megrendelések révén);

- mert hiány van a munkaerőpiacon, és ha nem emelkedik meg a születések száma, akkor ez a jövőben is megmarad, mivel a társadalom fokozatosan elöregszik;

- mert így a támogatott rétegek a jövő évi parlamenti választáson feltehetően a jelenlegi koalícióra adják le voksukat;

A felsorolásban, amely valószínűleg együttesen került megfontolásra, egyaránt található ideológiát, érzelmet és hideg számítást tükröző tétel, de első megközelítésben nem számít, hogy melyik mekkora súllyal esett latba, mert az intézkedés mindenképpen pozitív gesztusnak tekinthető.

Ám a népesség erőltetett növelésének hatása kérdéseket is felvet.

Az egyik, amit csak éppenhogy megemlítek, és lehet, hogy csak én tartom aggályosnak, az, hogy a Zika-vírus által korábban és (szerencsére nem nálunk) okozott járvány hatását ismerve, a jelenlegi pandémia közepette talán várni lehetett volna a gyermekvállalást ösztönző intézkedések meghozatalával.

Ami megtörtént, az megtörtént, foglalkozzunk inkább egy másik kérdéssel: biztosak lehetünk-e benne, hogy ez a stratégia megoldja a munkaerő-problémát és fenntarthatóvá teszi a nyugdíjrendszert? Nos, ezt erősen kétlem.

Egyrészt, a felgyorsult technológiai fejlődés okán már régen elmúltak azok az idők, amikor egy ország erejét az "élőerő" nagysága határozta meg; ma már mind egy háborúban, mind a termelésben a technológia az, amellyel a győzelem kivívható. Másrészt, ha megnézzük a nagy lélekszámú országokat (USA, India, Kína stb.), azt vehetjük észre, hogy a népességen belül számos réteg alakult ki, mind a birtokolt anyagi javak, mind a iskolázottság tekintetében. A különbségek legfőbb oka az (a tömegeket tekintve és nem az egyéni, kiemelkedő vagy éppen "peches" életpályákat alapul véve), hogy a megélhetést biztosító munkalehetőségek száma korlátozott. (De hát a kapitalizmus már csak ilyen; én nagyon remélem, hogy még "meg lehet javítani".) Az erős rétegződés egyenes következménye a sok súrlódás és belső feszültség, amely időnként társadalmi elégedetlenségi mozgalmakban tör a felszínre, vagy egyenesen robbanásba torkollik. Ez a jelenség különösen a gazdasági válságok idején erősödik fel, amikor törvényszerűen tömegek veszítik el munkájukat; régebben erővel verték le az elégedetlenkedőket, mostanában már pénzosztással szerelik le őket, amivel egyben a gazdaság helyreállítását is gyorsítani szándékoznak a kereslet növelése révén. A jelenlegi járványban is ennek lehetünk tanúi. Ha évekre elhúzódna a járvány, akkor feltehetően az egyszeri pénzosztás és az egyes rétegek számára célzott felhasználásra adott támogatások rendszeressé és általánossá válnának, azaz de facto eljönne a (majdnem) feltétel nélküli alapjövedelem kora.

A böhöm nagy rendszerek (értsd úgyis, mint nagy népességgel bíró országok) nehezebben kormányozhatók, ha a működési feltételek romlanak, vagy ha merőben új haladási irányba kell állni. A technológiának az a rohamos fejlődése, amelynek most napról-napra szemtanúi vagyunk, a gyermekkoromban még teljesen elképzelhetetlen volt, akkoriban még a sci-fi irodalom sem merészkedett idáig.

Egy kisebb népességgel rendelkező országot könnyebben, rugalmasabban lehet működtetni, mint a nagyobb populáció által lakottat (persze el lehet szúrni). Minél több elem alkot egy rendszert, annál nagyobb lesz a valószínűsége hogy itt-ott valami majd elromlik, mert több vektor mutat az entrópia növekedésének irányába. A kisebb népességet "behálózó" társadalmi rendszer könnyebben átvihető abba az állapotba, amiben az automatizált-digitalizált termelőkapacitások válnak elsődlegessé az élőerővel szemben.

A most megszülető gyerekek nagyjából 20-25 év múlva lépnek ki arra a munkaerőpiacra, amiről most még csak találgatjuk, hogy milyen lesz. Ha ez a generáció könnyedén talál majd olyan munkát, amiből meg is élhet, vajon ez nem azt fogja-e jelenteni, hogy az ország lemaradt az digitalizált-automatizált termelőkapacitások kiépítésének versenyében? Vagy igenis helytálltunk a versenyben, ám akkor az új munkaerő túlnyomó többsége csak a "hagyományos" és a még ezután kifundálandó rafinált szolgáltatások területén fogja tudni megkeresni a betevőt; de akkor mi lesz velük egy újabb válság bekövetkeztekor? Ismét állami támogatásra fognak szorulni, ami a sebezhetőség, a függőség, és valószínűleg a feleslegesség érzését plántálja majd lelkükbe. A kegyesen osztogatott támogatásokkal szemben az alapjövedelem intézménye, amelynek teljes kiépítése egyébként csak évtizedek után válhatna valóra, jobban szolgálná mind a gazdasági, mind a társadalmi célok beteljesülését.

Napjainkban megint többször halljuk-olvassuk, hogy kevés az informatikus. Sokan úgy vélhetik, hogy az említett generáció is el fog tudni helyezkedni e szakmában, mert egyre több és több ilyen képzettségű szakemberre van szükség. Hát, szerintem meg nem; pár évig még ugyan lehetséges, hogy így lesz, de húsz év múlva már teljesen más lesz a felállás.

Emlékszem, kisgyerek voltam még, nagyapámmal ültünk az alföldi parasztház előtti lócán, és néztük a nyári napszállta előtt a határból hazatérő napszámosokat, akik vállukra vetett kapákkal és egyéb szerszámokkal fáradtan bandukoltak hazafelé. Sokan voltak, mert akkoriban még a mezőgazdaság foglalkoztatta a legtöbb embert. Most, ha kimegyek a város szélére, a szántóföldeken csak traktorokat és más gépeket látok, bennük egy-egy kezelővel; az agráriumban foglalkoztatottak létszáma ma már töredéke a hajdaninak. (Van, ahol már a traktor is szinte magától megy.)

És az infótechnológia varázserdejének mélyén, ugyan csak néha-néha hallunk felőle, de szorgosan "nevelik" a mesterséges intelligencia (MI) alapú rendszereket, amelyek húsz év múlva, vagy már hamarabb, "felnőtté cseperednek". Az MI képes lesz éjjel-nappal programokat, programrendszereket készíteni, sőt saját magát lemásolni. (Nem ember formájú entitásokra gondolok; remélem törvényben tiltják majd meg azok előállítását.)

Nagyon úgy fest a helyzet, hogy az infótechnológia mai napszámosaira, azaz az informatikusokra már nem lesz szükség ilyen nagy számban; elegendő lesz a "digitalizált mezőkre" néhány MI-traktoros.

Tehát az írás címe egy megállapítás: a MI már velünk lesz húsz év múlva.

Ám kérdésként is megállja a helyét: és velünk mi lesz akkor?

(A szerző és a forrás megadásával az írás átvehető, közölhető.)